Az erőltetett menet csak halad és halad, mindehhez az ütemet a Wellhello muzsikája, és jogdíjmentes youtube dubstepek adják. A teraszon néhol feltűnnek páran és integetnek. A tömeg ilyenkor üdvrivalgásban tör ki és tapsvihart áraszt azon támogatói felé, akik csak lélekben tartanak vele. A Deák téren a sokaság először lelkesen, majd aztán egyre erőtlenebbül skandálja a kereszteződésnél állóknak: "Gyertek velünk!" - de úgy tűnik az utánpótlás várat magára. Inkább az okostelefonjaikkal filmezik a "történelmi pillanatot". Aztán hirtelen mégis pár fiatal lány összeszedi holmiját a pázsitról és becsatlakozik a menetelők közé. Most már ők is akarják, hogy Orbán Viktor takarodjon. És azt is kiabálják, hogy "diktátor". Egy magas fickó folyamatosan ritmusra sípol, valahányszor elindul a tiltakozó hullám.

(Forrás: https://alfahir.hu/2018/04/21/budapest_tuntetes_sajtoszabadsag)

"Demokráciát!" - követeljük, és próbáljuk óvatosan átlépdelni a villamossíneket, nehogy elessünk. Az Astoriánál hatalmas irodaházszerű torony tetején filmeznek minket. Integetünk nekik, forogjanak a kamerák, hadd örökítsék meg ezeket a pillanatokat az utókor számára. A turisták mindebből persze nem értenek semmit, értetlenül ácsorognak az elhagyatott üzletek előtt. Összezavarodnak, miért cipeljük a magyar és uniós zászlókat. És nem értik a transzparensekre firkált vagy nyomtatott kreatív alkotószellem munkásságát sem. Mert akárhová fordul az ember a sokaságban, cipelje egy fiatal fiú az általa összeeszkábált fatáblát, vagy hordozza egy idősebb nő két kezében azt a kartonlapot, amelyre talán csak néhány órája írta fel üzenetét alkoholos filctollal, érzékelhető, hogy a tömegnek lelke van. A Ferenciek tere felé haladva még páran üdvözölnek minket a társasházak ablakaiból. A "nézőkre" jellemző ruhaviselet, és ez jó esetben csak a férfiaknál megfigyelhető, hogy elég hiányos, és legtöbbször csak egy nadrág formájában merül ki. Páran sörözgetnek a teraszon. "Emelik azokra a poharukat", akik szombat este azzal töltik az idejüket, hogy hangot adnak nemtetszésüknek, ezzel életet lehelve a magányos város kihalt utcáiba. Egy család a buszmegállóból figyel minket, éppen fagyiznak.

Az Erzsébet híd vagy félig megtelt, vagy félig üres. Hozzáállás kérdése az egész. A távolabbi kivetítő előtt mindenesetre a kemény-mag már felsorakozott. Én odáig nem látok már el, csak a zenét hallgatom. Egy kis társaság selfiezik, látszólag nagyon felszabadította őket az elmúlt órák kitartó munkája, aminek gyümölcsét és ezáltal zamatát is a beszédek adják. 

De én a kínos szónoklatokra már nem figyelek. Engem nem érdekel a pódiumra felsorakozó értelmiségi sereglet, akik csak a saját hírnevük érdekében rikoltoznak. Ahogyan többé már nem izgatnak papírról felolvasott fárasztó monológok sem. Mert amit látok, az döbbenet: amit nem kaptam meg legutóbb most megjelent előttem. A lélek hozzánk társult. Még ha kevesebben is keltünk útra, mint legutóbb. Még ha elsőre úgy tűnt, hogy mindez nem ér semmit. Csak most fogom fel ténylegesen:

Ez még csak a kezdet.