Az Enneagramot kár túlbonyolítani, és az egyes számok között hierarchiát megállapítani az önbizalom mértéke alapján. Már önmagában véve, akinek az emberek bedobozolása különféle rangokba, a magabiztosság mértékén dől el, szerintem érdekes értékítéletet hordoz magában.

Az Enneagram elméletileg a személyiség keretét kívánja meghatározni. A személyiségünk, habár változhat, keretrendszerét tekintve stagnál. Ez az állításom rögtön vita tárgyát képezhetné, hiszen megkérdőjelezhető erőteljesen, hogy a születésünk pillanatától kezdve determinálva van-e a jellemünk fejlődése abból a szempontból, hogy az idő múlásával módosul, vagy csak alkalmazkodik a körülményekhez, de jelentős mértékben nem változik.

Én annak az álláspontnak a híveként szólalok meg a témában, hogy igenis, adott első felsírásunk óta egy kerete a személyiségünknek, amely végig kísér minket egy életen át. Ez a keret tulajdonképpen a karma küldetésünk szimbóluma, a horoszkóp személyre szabottabban tárja fel, míg az Enneagram csak az irányt célozza be, ezért ez utóbbit messze nem gondolom olyan precíznek. Az elemzését, csak akkor ajánlom, ha 1) nem tudjuk a másik fél születési dátumát, 2) csak felszínesen szeretnénk megismerni a másik személy karakterét, mert arra elfogadható választ nyújt az enneagram.

Az Enneagram nem titkoltan egyébként nem szégyell nyúlni a kabbalából. A 9 szám, amely a 9 típusát tárja fel a személyiségnek, 9 gondolkodási sémát ábrázolva, egyszerű számmisztika. A 9 szám ráadásul szorosan kapcsolódik egy-egy bolygóhoz. Ráadásul most jön a fokozása a gondolatmenetemnek:

Egy embernek több enneagramja van, attól függően, hogy kivel vizsgáljuk a kapcsolatunkat. Például én lehet, hogy amúgy hatos vagyok, de a nagyanyámmal szemben ötösként viselkedem. A saját számunkat nevünk betű sorszámainak összeadásával kaphatjuk meg. Például KisMókus: 2+9+1+4+6+2+3+1=28=2+8=10=1.

Tehát a KisMókus szerepembe én egy egyes szerepbe bújtam. Az egyes a Perfekcionista. Azt gondolom, hogy ez itt így igaz.

Ha nem számoltam volna ki korábban legalább 100 ember számát, akkor valószínűleg baromságnak hinném ezt. Pedig érdekes módon rengeteg mindenre ad magyarázatot. Ha valaki biztosra akar menni, inkább nevének értékét vegye alapul, mint mások által önmagukra akasztott címkéket. Biztosabba fog menni vele.  

Ugye, hogy felvet némi morális akadályt, hogy génmódosítás révén visszahozzuk egy már elvesztett szerettünket az életbe? És most konkrétan nemcsak a dinoszauruszokra értem ezt. Nyilvánvalóan a válasz: igen, mert ez ellenkezik a természet rendjével, aminek a halál szerves része. Ettől függetlenül kit izgat a természet rendje, ha egy hozzátartozónk elveszíti a legértékesebb kincsét: az életét. Én azt gondolom, hogy egy idő után normális esetben elfogadjuk azt, hogy a személy, aki korábban ott sertepertélt a környezetünkben, már nincs többé, és nem ragaszkodunk görcsösen egy belőle kialakult képmáshoz, illetve a tárgyaihoz, az emléklényéhez. Egy bizonyos idő után ugyanis egy ember visszasírása az életbe több kárral jár, mint haszonnal, legfőképpen önmagunk számára. Mégis érthető, ha így teszünk, mert a gyász elviselhetetlen fájdalommal jár.

A Jurassic World-Bukott birodalom állást foglalt a génmódosítás tekintetében, ráadásul ritka gusztustalan módon. Hogy a génkezelt dínók már önmagukban is propaganda elemek-e, vagy csak egy valós aktuális filozófiai kérdéskört járnak-e körbe, azt mindenki döntse el maga. Én azt gondolom, hogy igen azok, de másokkal mélyenszántó eszmecseréket folytatva fény derült számomra, hogy a véleményem ezzel kapcsolatban nem evidens, és sokan elutasítják azt. 

Kénytelen vagyok egy picit szpojlerkedni. A film maga önmagában véve teljesen korrekt. Minden közhelyével együtt lekötött, ami nagy szó, mert él bennem egyfajta sznob ellenszenv a popcorn mozik irányába. Ettől függetlenül megbocsáthatatlannak tartom, ahogyan a képünkbe tolta azt a hamis ideológiát, hogy a kislány, aki magát a génmódosítást hivatott szimbolizálni, piedesztálra emelve, meghoz a film végén egy olyan döntést, amely alaptalannak tűnt. Arra a jelenetre utalok, amikor a főhősünk barátnője hihetetlenül kínlódik, mert nem bírja végig nézni a dínók genocídiumát, ugyanakkor ahhoz meg nincs bátorsága, hogy megkímélje őket. Végül a gombot (aki látta, tudja miről beszélek), a gyerek nyomja meg. Mi itt a propaganda?

A film kitart amellett a csúsztatás mellett, hogy egy élet értelmét az határozza meg, hogy honnan ered, nem pedig maga az élet. Érthetően fogalmazva: azt állítja, hogy akik bajnak tartják a génmódosítást (például én), azok azért tartják annak, mert nem értenek egyet azzal, hogy egy génkezelt lény életben lehet. A filmben ezért az a dilemma folyamatosan, hogy pusztuljanak-e el azok a szerencsétlen állatok, vagy sem. Pedig valójában a hiba a mesterséges megalkotásával van az életnek, senki sem azt vitatja el, hogy a lombikban kreált élet egyenértékű-e a méhben fogant élettel. Tök mindegy mi a forrása az életnek, ami érez, tapasztal, tanul, gondolkodik, az él. Eddig a filmig lehetett vitázni arról, hogy szabad-e visszahozni már letűnt korok lényeit, de itt ebben a filmben a kislány szájából hangzik el a fő "üzenet": a dínók nem hibák, mert ő sem hiba (spoiler: a kislány mesterségesen hozták létre Lockwood elvesztett lányának génállományából). 

Rendesen felkavarodott tőle a gyomrom, mert volt pofája a filmnek azt a hazugságot a képünkbe tolni, hogy aki nem ért egyet azzal, hogy a tudomány segítségével leheljünk lelket dinoszauruszokba, az valójában azt akarja, hogy haljanak meg. Pedig ez nem egy fekete-fehér, eldöntendő probléma. Itt nincs jó megoldás. A morális kérdés NEM az, hogy van vagy nincs joga az élethez a génmanipulált gyereknek/dínóknak, hanem az, hogy NEKÜNK van-e jogunk létrehozni egy laborban kitenyésztett életet. A felelősség minket terhel, nem az általunk alkotott életeket és nekünk kell a saját hibáinkért tükörbe nézni, nem nekik. 

Az az igazság, hogy a legtöbben a saját véleményük könnyen fogyaszthatóvá - és ezáltal eladhatóvá - tételéért alkalmazzák azt a jól bevált receptet, miszerint állj az egyik szélsőség partvonalára, hogy aztán a sárdobálással feltűnést kelts, és elnyerd saját táborod figyelmét. Hogy ez a folyamat ellenszenvet, vagy sikert generál, az teljesen mellékes, ha egyszer így a leghatékonyabb az általad fontosnak vélt üzenet közvetítése.

Jó példa erre szerintem Puzsér esete. Elment random műsorokba bohócot csinálni magából még anno évekkel ezelőtt, akkor még valószínűleg tényleg csak részben a hírnévért, sokkal inkább pedig jogos frusztráltságból, amit a média gusztustalan és gyomorforgató jellege miatt érezhetett.

Tipikus eset. Dilemma elé kerül az ember, hogy morálisan mi a helyesebb? Kilépni az egészből, és hagyni a francba? Megpróbálni nem meggyőzni a "birkákat", csakhogy egy kicsit utaljak a híres Hannibal Lecteres analógiára, amiről aztán a Bárányok Hallgatnak a címét is kapta.

Nyilván az erkölcsileg helyes döntés az, ha önmagunkat beáldozva kiállunk célpontba, és megtesszük, amit tisztességesnek érzünk, megpróbáljuk figyelmeztetni embertársainkat arra, hogy át vannak verve, hogy mások folyamatosan dróton rángatják őket, hogy nem önmaguk urai teljesen, és ki kell lépni ebből a céltalan körforgásból és sodródásból.

A probléma akkor kezdődik, amikor túl nagy az a lendület, ami az üzenet közvetítése miatt hajt minket. Túl sok a pofon. Túl erős a sodrás. És a hinta, ami eddig emelkedett, most szépen... lassan... elindul... visszafele. Hátra, lefelé. A mélybe. És hirtelen nagyon közel fog érni a földhöz. Mert ha nem vagyunk elég óvatosak, egyetlen hiba, megcsúszás, vagy egy apró botlás, és elindulunk lefelé a lejtőn.

Ekkor elfelejtjük, mi célból indultunk útra. Milyen üzenetért hoztunk áldozatokat. És a saját makacsságunk lesz a saját végzetünk...

Annyit hallom mostanában, hogy "jaj, milyen borzasztó a technológiai fejlődés", mert ez állít gátat a lelkünk megismeréséhez. Mekkora téveszme! Vagy talán ennyire nem bízunk önmagunkban? Igen, a technológiának, mint MINDENNEK, létezik negatív pólusa. És akkor mi van? Miért akadályoz ez minket arra, hogy mindezt a negatív tényezőt mi magunk, megnemesítsük? Nem csak rémséges fantáziánk megelevenülését szolgálhatja, hanem életet menthetünk és életet teremthetünk általa. Mindig a SZÉLSŐSÉGES felhasználás az, ami eltaszítja a jót a rosszba. A szélsőségek mindig okkal tűnnek fel, mindig valamilyen probléma megoldását sürgetik, amik valóban fontosak kellene, hogy legyenek számunkra. Viszont a szélsőséges akciók, a technológia szélsőséges felhasználása vezet minket pusztulásba.

Nem az a megoldás tehát, hogy nem alkalmazkodunk a korhoz. ELLENKEZŐLEG! Alkalmazkodnunk kell hozzá, hogy aztán MI gondoskodjunk arról, hogy ne vezethessen mindez kataklizmához.

A mondás úgy tartja, hogy mindig az első lépés a legnehezebb. Az első lépés a megvilágosodáshoz vezető úton pedig traumatikus, és legalább annyira döbbenetes, mint amennyire szívszorítóan fájdalmas is. Ugyanis, ha valaki egyszer felébred - úgy igazán-, hirtelen egy rettenetesen magányos világban fogja találni magát. Amit le fogok írni, hogy mi is szerintem az "első" ébredés, talán nem lesz meglepő sokak számára. Ennek ellenére egykezemen meg tudom számolni, hány olyan emberrel találkoztam, akin éreztem, hogy tényleg értette, mire gondolok.

Tehát az ébredés pillanata...

...amikor rájössz, hogy minden ideológia, minden hit, minden álmod, minden külső szépséged, minden birtokod, mindened, ami Téged azzá tesz, akinek hiszed magad, csak egy illúzió. És az egyetlen biztos pont az életedben, csakis egyedül a lelkiismereted.

Mert az ideológiádat érdekből szabták rád, a hitedet kedved szerint választottad, az álmaid mókuskerékbe taszítanak, ha elérhetetlenek, a szépséged elvész az idővel, a tárgyak pedig nem hallgatnak meg, nem nyújtanak vigaszt, ha összetörtél.

Az emberek szánalmas ideológiák alapján osztják magukat csoportokba, és minden csoport azt zilálja, hogy ő képviseli a "jó" célokat, a másik fél pedig gonosz. És ugyanezt rikácsolják a túloldalon is. A vallásosságot, az etikai értékeket kisajátítva intellektuális békehadtest módjára osztják az észt egymás ellen, és észre sem veszik, hogy a nagy erkölcsi diadalmuk közepette egyre mocskosabb kézzel, egyre szennyesebb ruhában hirdetik az igét.

Az ember a hitét, vagy a vallását sorsának forgatókönyve alapján választja ki. Beleszületünk, vagy az élet sodor minket bele, de a lelki táplálék hiánya miatt menekülünk a biztonságába. Holott az egyetlen biztos pontnak, a lelkünknek a szigorú dogmák betartása helyett egyetlen mosoly és egy kedves szó többet jelentene sok esetben. Tény, hogy az egyházak csapdájába mára nagyon könnyű belesétálni, mert a posztmodern emberben az empátiát felváltotta a közöny embertársaival szemben. Érthető, ha valaki egy közösséget, egy nagycsaládot választ menedékként.

A mai világban az embereknek azt hazudja a média és a különböző iskolák általánostól kezdve az államvizsgáig, hogyha eleget próbálkoznak, valóra válhatnak az álmaik. Arról viszont megfeledkeznek szólni, hogy ezt a hazugságot ezerből ezer ember elhiszi. És az ezerből ugyanúgy 100 pilóta akar lenni, 200 pedig befutott színész. Viszont pilótából csak háromra van szükség, színészből mindösszesen egyre. Mi lesz a többiekkel? Amikor először törnek össze az álmaink, kár önmagunkat kárhoztatni. A legtöbb álom ezen a földön hamvában holt, és csak keveseknek adatik meg a valódi lehetőség az önmegvalósításra.

A szépséget és a birtoklási tárgyak iránti fétist kár forszírozni. Adja magát az illúzió, vagy másik szóval élve, káprázat jellege. 

A színkombináció kísértetiesen emlékeztet valamire egyébként, ha már "űr".

Ezúttal úgy döntöttem, hogy barátommal, Romolusszal folytatott közös eszmecserénket osztom meg, a ki tudja mikor, talán 2077-ben megjelenő (csak viccelek), vagy talán soha el nem készülő Cyberpunk 2077-tel kapcsolatban, ami egy éppen készülő számítógépes játék.

Kezdjük ott, hogy én már alapból szkeptikus vagyok a megjelenést illetően, amire elméletileg idén fog sor kerülni, gyakorlatilag talán soha napján kiskedden. Értem én, hogy fel kell készíteni a jövő generációit a szerintem embertől apajáraton idegen életmódtól, amit a génmódosítás és a technológia fejlődése, vagy inkább megállíthatatlan fertőzése von maga után. Csak akkor azt a bravúros látványvilág és 3D-s koncepciók helyett remélhetőleg egy kevésbé bugyuta és a korszellemnek hiteles fő történetszállal fogják véghezvinni a készítők. Ha már muszáj, ugyebár…

Az elkövetkezendőkben szót fogunk ejteni arról, hogy mit várunk a játéktól, illetve egy „mélyfilozófiai” vitának lehetnek majd szemtanúi az olvasók, ugyanis Romolusszal messzemenően nem azonos a véleményünk sem a kibernetika sem az eugenika tekintetében. Sőt, szerintem az általa kicsit erősen kritizált cyberpunk és steampunk koncepciójában sem.

Íme a trailer, ami alapján orbitálisan nagyon összevesztünk. A vita a videó alatt három egérgörgővel lejjebb olvasható.

KisMókus:

…Nekem ez a trailer marha nagy csalódás, az egésznek a hangulata egy az egyben egy GTA V koppintás, azt leszámítva, hogy ez már a „jövőben” játszódik. Elméletileg 2077-ben. 

Romolusz:

Nem akarom az illúzióidat lerombolni, de ha 2077-ben még itt fogunk tartani technológiai fejlettség terén, akkor lemegyek hídba. Maradjunk a 2030-ál, de legrosszabb esetben is 2050-nél. 

KisMókus: 

Most 2018-at írunk, 2030-ig már csak 12 év. Biztos vagy te ebben? Ki is a naiv álmodozó?

Romolusz:

Lebecsülöd a tudásunkat a kibernetika terén. A játékban szereplő dolgokat kis túlzással már most meg tudná valósítani az ember (vagy max 15 éven belül), csak még nem akarja. Leginkább morális akadályok miatt. 

KisMókus: 

Ha morális akadálynak lehet hívni, hogy génmódosítás révén megválasztom a gyerekem haj- és szemszínét, klónok révén biztosítok számára új szerveket, ha a régiek elrákosodnának, illetve hogy gépesítem egyes végtagjaimat, hogy ne kelljen a tökéletes test eléréséért szenvednem. Majd a gépizmok járnak a lábaim helyett, nem igaz? 

Romolusz: 

Na, látom a lényeghez értünk… Visszatérve a trailerhez, nekem az a véleményem erről, hogy a játék még mindig egy olyan technológiai fejlődést mutat, amit a 20. század elején, a cyberpunk aranykorában képzeltek el az emberiség számára. Ugyanúgy, mint a steampunk a 19. század végén. Túl durvák a kibernetikus implantátumok. Nem az lesz az ember célja, hogy úgy nézzen ki, mint egy replikátor kockából kiszart albínó munkás. Félre ne értsd, nem a cyberpunk stílusát fikázom. Ez egy nagyon jó stílus, és én még jobban is szeretem az ebben készült játékokat/filmeket/stb. mint például a steampunk képvilágát.

A nanotechnológia fejlődésével az implantátumok ennél sokkal kifinomultabb formában fognak megjelenni az emberiség számára. Mikroszkópikus gépekből összeálló implantátumok, melyek akár tökéletesen fel tudják venni az emberi testrészek alakját, és gondolatra át tudnak alakulni például más eszközökké, szerszámokká, vagy akár fegyverekké. 

KisMókus:

Valaki túl sok Terminátor 2-t nézett. 

Romolusz:

Nagyon vicces. Nem mondom, hogy nem lesznek primitívebb, kifejletlenebb implantátumok a csóróbb rétegek számára, de felső körökben nem az lesz a cél, hogy úgy nézzen ki az ember, mint egy beolvasztott számítógép alaplap. A technológia többi része stimmel. A hologramok, a technológia az élet minden területére történő betörése, ez elképzelhető, még ha nem is ilyen formában. Még a fegyverek is jónak tűnnek. Legalábbis amit láttam az alapján EM elven működnek, ami tényleg a jövő fegyvertechnológiája.

KisMókus: 

Ha nem baj, én még mindig leragadtam ott, hogy számodra amolyan evidencia, hogy az emberek konkrétan gépesítve lesznek. Te nem kapsz attól hányingert, ahogyan a videóban a gyerek a VR szemüvegben lövöldöz? Vagy attól, hogy a nőnek, aki sminkeli magát, konkrétan nincsen állkapcsa, mert egy gépből áll a teste? Vagy attól a titánium luvnyától a kifutón? 

Romolusz:

Nézd, erre tart a világ. A technológia nem egy ördögtől való dolog. 

KisMókus: 

Nem ördögtől való dolog? Mi, ha nem ez az ördögtől való dolog? Nem veszed észre, hogy teljesen természetellenes?

Romolusz: 

Ezt nem értem. Miért volna természetellenes? Én azt állítom, hogyha természetellenes volna, akkor nem tudnánk véghezvinni. 

KisMókus: 

Várj. Szóval te azzal magyarázod a létjogosultságát az emberiség gépesítésének, hogy a természet megadta rá a lehetőséget, hogy ledobjuk magunkról az emberségünket a techológiai tudásunk révén? Tehát minden, amit a természet biztosít számunkra, az alapból feltételezi, hogy jó, ha visszaél vele az ember. Hadd kövessem a logikádat. A természet megteremtette a jót és a rosszat is. Végül is, ha gonosz módon élünk, az is természetes, hiszen megengedhetjük magunknak, hogy ne legyünk jók.

Romolusz:

Öhm… Most azért erősen kiforgatod a szavaimat. Én egy szóval nem állítom, hogy ez a végzet elkerülhetetlen. Csak azt állítom, hogy a világ erre felé tart. A fejlődést – tudom, te nem ismered el, hogy létezik ilyen az emberiség tekintetében -, de a technológiai fejlődést te sem tagadhatod. Ez egy megállíthatatlan folyamat, és ezzel nincsen probléma. Nézd meg a játék előzetesét. A játék is felhívja a figyelmet a technológia vadhajtásaira, és mindig a szélsőségek hordozzák magukban a fenyegetést.

KisMókus:

Én a játékban inkább a technológia propagálását látom, nem pedig a veszélyre való figyelemfelkeltést. Szerintem ez az egész egy gondos és alapos felkészítése a népeknek, hogy: „íme, ez a jövő hülyék, ezt így ahogy van, fogadja be a kicsike gyomrotok”. Már maga a város, ahol játszódni fog: Night City, „the city of dreams”, ami enyhe áthallás New Yorkra. Érted, ahol az álmok valóra válnak. Áh, én ezzel képtelen vagyok azonosulni. Teljesen másra számítottam.

Romolusz:

Igen, és mit mond a narráció? Hogy abban a „fantázia” városban a legnagyobb a bűnözés aránya egész Amerikában, és kitér arra is, hogy körülbelül a fél város éhesen döglődik a gettókban. Megfogalmaz kritikát. És ahogyan itt is, mindig a radikalizmussal van probléma, itt a technológia szélsőséges felhasználásával. Az ilyen jellegű játékok, filmek, könyvek elrettentő példát mutatnak a maguk groteszk, disztópikus mivoltukkal. Nem kell persze a barlangokba se visszamenni, nem az a célunk, hogy megállítsuk a technológiai fejlődést, hanem figyelmeztetnek minket arra, hogy ésszel csináljuk. A Witcher szériával szerintem bizonyította a CD Project Red, hogy ők nem mennek rá annyira a propagandára, mint más játékgyártó cégek, inkább több oldalról közelítenek meg egy-egy kérdéskört. Úgy próbálnak objektívek maradni (már amennyire lehetséges), hogy a játékos választásai révén sok szubjektív nézőpontot és történetszálat jelenítenek meg.  

KisMókus:

Értem, amire próbálsz kilyukadni, és részben egyet is értenék veled, de ennyire nem vagyok jóhiszemű a játékkal szemben. Tudom, ez nem egy újabb Andromeda, de akkor sem. Romolusz. Őszintén. Könnyen beszélsz arról, hogy milyen fantasztikus egy géptestben élni. De te élnél benne? Akarnád, hogy a hús-vér tested, az, ami téged Romolusszá tesz, az megszűnjön létezni? Akármennyire mentegeted a játékot, ezt propagálja számunkra.

Romolusz:

Nem, de én jelen pillanatban nem szenvedek semmilyen betegségben, ami miatt ez felmerülne bennem kérdésként. Hidd el nekem, egy rákos beteg nem fog mélyfilozófiai eszmefuttatást lefolytatni annak kapcsán, hogy honnan származik az a szerv, amihez hozzájut. Ő csak élni akar, és csak ez érdekli. Ugyanígy, te gonosznak tartod azt, ha egy gyerek, aki elveszíti egy végtagját, új művégtaghoz jut gép formájában? Ennyi erővel a plasztikai sebészetet is gonosznak tarthatod, mert megadja a lehetőséget, hogy megroncsolódott Quasimodo szerű arcot újra a régivé varázsoljon. Ez bűn? Ez rossz? Gonoszság az, ha reményt adunk a normális életre mások számára a technológia segítségével? 

KisMókus:

Nem, csak te magad ismerted el az előbb. Remek példa a plasztikai sebészet. Mi a gyakoribb eset, az, amit te felhoztál példának, vagy az, hogy a szőke picsa elmegy és ötször nagyobb mellet csináltat magának, mert nem tetszik neki a régi? Persze, eleinte csak művégtagként terjednek el, aztán majd fokozatosan cserélik le az emberek a hús-vér végtagjaikat robot karokra és lábakra. Visszataszító a gondolat. És amikor egyre többen és többen tesznek majd így, a végére mindenki beáll a birkanyájba és így tesz. És akkor már semmi nem lesz a természetre bízva, hanem minden ránk lesz bízva. Érted már? Nem, nem tartom gonosznak azt, ha egy ember nem akar meghalni és inkább berakat magának egy őssejtkutatás révén mesterségesen kitenyésztett új szívet. De mi a tétje az életnek, ha mindenre tálcán kínáljuk a megoldást? Azt gondolom, hogy a technológia csak tünetkezelésre jó. Ha valakinek leáll a szíve 40 évesen, nem az új szerv fogja elhozni a megoldást, hanem az, ha kiderítjük, mi az oka annak, hogy valaki 40 évesen szívinfarktust kapott. És a stressztől szabadítjuk meg.

Romolusz:

KisMókus, ezek után nyugodtan viselheted magadon a naiv jelzőt. Komolyan úgy látod, hogy olyan világban élünk, ahol a stressz forrást nem még inkább fokozni, hanem egyenesen feloldani akarják? Ha van valami, hát ez utópia. Ebből a létállapotból nincs kiút. Ebből a mókuskerék őrlődésből nincs kiút.

KisMókus:

Azért én még nem adom fel a keresést…    

A következő reklámanyag a Telekom Magenta 1-es díjcsomagját próbálja eladni nekünk, illetve értelemszerűen a vidékieknek legfőképpen, különben nem hoznám most fel példának. Mivel egy cégnek az a feladata, hogy értékesítsen, nekünk pedig az a feladatunk, hogy fogyasszunk, ezért a reklámok mindig elénk tartanak tükröt. Az eladó mindig a vásárló gondolkodásmódjához próbál igazodni, az ő igényeihez részben simulva, részben pedig azt megszabva igyekszik értékesíteni a portékáját. 

Nem állítom, hogy a reklámnak célja volna a vidék és a város összeugrasztása, ezt inkább indirekt módon teszi meg. Viszont a reklám készítői úgy ítélték meg, hogy egy vidéki azt a visszaigazolást várja el, ami a megjelenített videóban fog elhangzani, mivel a reklám igyekszik megjeleníteni a fogadó tudatalattiját. Tehát úgy kell ezt a reklámot elképzelni, mintha egy vidéki lakos legmélyebben megbújó, talán maga előtt is rejtőzködő gondolatainak a vetítővásznaként jelenne meg. Ehhez próbálják csatolni azt a benyomást, hogy ebbe a gondolati sémarendszerbe illeszkedik az általuk eladni kívánt termék. Tehát úgy kell egy reklámot elképzelni, mintha egy ember gondolna valamit valamiről és ezt a gondolatot jelenítik meg képi formában a reklámok.

Nem szeretnék részletes elemezgetésbe belefolyni, inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy mit feltételeznek a reklámkészítők, mit akarnak most hallani a reklám alapján 2018-ban a vidéken. Ennek érdekében idézek a reklámfilm narrációjából. Pirossal fogom társítani hozzá, hogy szerintem mi mit jelent a kontextusban, és mit mutat ez nekünk a mai magyar mentalitásról. A videót is belinkelem ide, alatta található az elemzésem.

Tehát a reklámszöveg:

"Azt mondják vidéken kevesebb a lehetőség? Ugyan." Ezzel rögtön az elején elismerik a legnagyobb problémáját a vidéki életnek. Azt, hogy kevés a lehetőség. Mivel ez a fő gond, ezért ezt kell rögtön a szőnyeg alá söpörni. Erre rásegít, hogy a narráció egy vidéki fiatal lány szemszögéből történik, akivel a vidéki lakos könnyen képes azonosulni. A célja a reklámnak, hogy vedd meg a díjcsomagot, tehát neki, (hangozzon ez akármilyen hülyén is), az lesz a célja, hogy szükséged legyen rá. Ergo az ő szándéka igazolni a vidékiek számára azt az elképzelést, hogy a falukon is marha sok a lehetőség, a város pedig egy szar. Csak mivel a falusiak tudják, hogy ez így önmagában nem igaz, a díjcsomag mint megoldás fog megjelenni, aminek segítségével nemcsak, hogy lehetőségek tárháza nyílik meg, hanem egyenesen TÖBB dologhoz is hozzájuthatnak. Szóval csak a díjcsomag által lesz TÖBB a lehetőség, amúgy nem.

"Nekünk is lehet több ezer követőnk. Hiába csak háromszázan lakunk  faluban. Bezárt a kertmozi, de simán nyitunk magunknak. Többet is. Innen is lehet dolgozni, több kollégával is egyszerre." Ennek örömére mutatják, hogy egy nő otthonról dolgozik és a számítógépe segítségével kommunikál a kollégáival. De ez most részletkérdés.

"És ha tanulni szeretnénk, több tanárunk van, mint gondolnánk." Mint például a lány táblagépe.

"Több inspirációnk. Több mindenben lehetünk jobbak. És így, előbbre juthatunk." A több egyrészt a fogyasztást próbálja motiválni, másrészt pedig felvetődik a kérdés. Minél több? Nyilván azt próbálja a reklám sugallni, hogy a városi életmódnál lesz több a vidéki lét, de csak akkor, ha a díjcsomaghoz hozzájutunk, mert az segít rá erre. Röviden arról van szó, hogy a reklámnak célja, hogy a falusiakat helyben tartsa, mert ők csak az általuk kínált termékek segítségével képesek kibontakozni.

A reklám többi része nem lényeges most számunkra.

Amire fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ez a kisfilm 2018-ban tökéletes tükörképét mutatja a vidéki mentalitásnak. Több nézőpont tudatos összehasonlítgatására, a kettő közötti szakadék építésére. Azért egy reklámon keresztül próbáltam ezt szemléltetni, mert a reklámok jelenítik meg a legjobban egy adott közösség gondolatait. Az már más kérdés, hogy csak azért, hogy ehhez csatolhassák az általuk eladni kívánt termékeket.  

A Fidesz megtalálta a legújabb törésvonalat (pontosabban ez nem egy új keletű törésvonal, de ezt most nem forszíroznám). Vidék kontra Budapest. Hadd magyarázzam el egyrészt egy kicsit elvontan, másrészt sokkal gyakorlatiasabban is, hogy az új ellenségképgyártás logikája miből ered. Ez a bejegyzés a maga megfoghatatlanságában tökéletes tükröt fog mutatni a leírtakhoz. Egészséget hozzá.

Kezdjük azzal, hogy a vidék az ideák világa, egyfajta rózsaszínködös burok, aranykalitka. Tulajdonképpen ott megvalósul minden, ami hiányzik a mai túlpörgött ember mindennapjaiból. A nyugalom, a csend, a magunkba nézés lehetősége, egy olyan álomvilág, ahol az elvont eszmefuttatások kidolgozására, a meditálásra juthat időnk. Tekintsünk tehát a vidékre úgy, mintha ez volna Magyarország szíve. A szív érez, nem gyakorlatiasan gondolkodik. A szív jót akar, az érzelmei vezérlik, ezért a korlátolt mechanikus gondolkodást igénylő tevékenységeket is valamilyen szinten hitbe kell csomagolnia ahhoz, hogy megértse mi mit jelent. A szív hisz, nem ért. A szív a lélek.

A város az agy. A városra azért van szükség, amiért az emberiség kezdete óta minden egyes közösségben szükség volt valakire vagy egy szűk rétegre, akik összetartották az egészet, akik a közösséget irányították. Nem elnyomták, de irányították! Viszont ennek mindig meg kellett felelnie a szív akaratának. A városok tehát tulajdonképpen azok a gócpontok, amik becsatornázzák egyrészt ezeket az elvárásokat, másrészt pedig lehetőséget kínálnak az egyének gyakorlati kibontakozására. Segítenek a közösségek nagyközösségbe, nemzetbe kovácsolásában. Azonban az értelem racionális, nem hisz, hanem kétkedik.

Tehát ezzel arra próbálok utalni, hogy ideális esetben az ember a vidéken (az agglomerációban) él, de a városban dolgozik és ott végzi a közösségi tevékenységeit. Mert akkor nem lesz átverhető a város által sugallt fals ideológiáknak (mivel érti mi zajlik a városban), viszont ő maga nem őrlődik ebben a mókuskerékben, amit a városi életmód elvár.

Mert a város az agy, aminek a döntéseket kell hoznia, a vidék pedig a szív, ami megszabja a határt az agynak egyes döntés meghozatala előtt. Ergo mindig a vidék egy ország lelke, és mindig a város adja egy ország értelmiségi rétegét.

Ennek a törésvonalnak a megértéséhez olyan könyvek segíthetnek hozzá, mint például a Tóték című kisregény Örkénytől.Ebben tökéletesen kiérződik, hogy mi a veszélye annak, ha a vidékiek teljesen elszeparálódnak a külvilágtól, mert így kiszolgáltatottá válnak. Ez a logika az alap itt is, csak itt a "támadó fél", vagy a "gonosz fél" a város, aki belerondít mindenbe, ami "szép".

A vidéki ember a maga kis elszeparált világában nem feltétlenül érti a városi logikát. Gyakran tapasztaltam a személyes környezetemben, hogy a vidéki fiatal felmegy Budapestre, majd pedig bolyong, nem találja a helyét. Ennek az oka, hogy az ő szentimentális világképébe nem fér meg a város racionalitása. Ezért legtöbbször vagy végérvényesen hazaköltözik, vagy kénytelen lesz ingázni. Szintén láttam már arra is példát, hogy lehorgonyozik a fővárosban, ott is állapodik meg, de élete végéig próbálja ráerőltetni a vidéki mentalitást a fővárosi mentalitásra. Mondok egy példát: valaki feljön Pestre és életében először száll be liftbe. Annyira groteszk számára az élmény, hogy eldönti: a lift ijesztő, a város pedig szar.

Ugyanez érvényes egy városi fiatalra is. Leutazik vidékre, majd azt tapasztalja, hogy az emberek kedvesebbek, a hangulat emberségesebb - mégis ez csupán vegetálásra felel meg. Hiányoznak a személyes kihívások. Nincsenek hosszútávú tervezésre lehetőségek. Ebből következik, hogy kénytelen lesz elmozdulni onnan a személyes fejlődése érdekében.

Mi tehát az ellenségkép alapja? Hogy mind a szívnek, mind az agynak teljesen más a világképe, és mind a kettő szentül hiszi, hogy neki van igaza, viszont sajnos feloldhatatlanul szükségük is van a másikra. Tisztában lehetünk azzal, hogy a Fidesz főként a vidékiek támogatására építi a kampányát. Mire érdemes tehát a Fidesznek rámennie, ha a vidéket a fővárossal össze akarja ugrasztani?

El kell hitetnie, hogy a szívnek van igaza, és a politikát HIT alapúvá kell tennie. Röviden és egyszerűen a politikát vallássá kell degradálnia. Egybe kell mosnia a hitet a politikával, hogy az általa közvetített ideológiákat identitássá formálhassa az egyes közösségekben. És mivel mindig a szív a hangosabb és a szív szabja meg a határokat, ő az, aki kitágítja, vagy összehúzza azt a képzeletbeli ollót, ami a városok sokszínű véleménycsoportjait képviseli. Mint utaltam rá, a város egy gyűjtőhely, ahol számtalan jött-ment fordul meg különböző életutat maga mögött hagyva. A vidék közösségei pedig csak abban egységesek, hogy mindegyik az ideológiák nyelvén beszél. Ők ezt értik, mert az ő életmódjuk erre a gondolkodási sémára áll rá. 

A Fidesz kommunikációjában ez egyébként nagyon élesen, pontosan és hatásosan jelenik meg. Ha valaki képes értékmentes ítélethozatalra, akkor elismerheti, hogy a Fidesz marketingje tökéletesen működik. Viszont, mivel nekem vannak elveim, azt mondom, hogy mindez érthető, de nem elfogadható. Mint mindennek, a politika pofátlanságának is kellene határának lennie. Idén bebizonyosodott, hogy a magyaroknak imponál ez a pofátlanság. Ezen viszont most már tényleg kár lelki életet élni.

Ha a vidék elhiszi, hogy a szív fontosabb, mint az agy, azaz a város, akkor ezzel elismeri, hogy az agyára nincs szüksége. Ugye, hogy így röhejesen hangzik? Az a baj, hogy ez a vidékiek számára nem hangzik ilyen nevetségesen. Mintha a falnak beszélnék, valahányszor felhívom rá a figyelmet, mekkora baromság ez a törésvonal. Hadd szemléltessem egy, a magyarsághoz közelálló szimbólumot felhasználó példán keresztül a szituációt:

A kentaur egy csodálatos képzeletbeli lény. Szépségét és erejét szimbolizálja a ló része. Azonban a kentaur felső teste az, ami meghatározza, hogy a lórész merre haladjon. Ha ez utóbbi úgy dönt, hogy márpedig ő boldogul az emberi része nélkül is, akkor egy elég bugyuta kifejezéssel élve, fejetlenül fog vágtatni a szakadék felé.

Mit tehet ilyen helyzetben a felső része a kentaurnak? Elkezdni büntetni a saját altestét? Belelő egy nyíllal? Nem, nem fog így tenni, mert azzal azt éri el, hogy azt fogja győzelemre juttatni, aki elhitette a lórészével, hogy a kentaur NEM egylényegű, hanem alsó és felső részei külön identitások. Pedig a fej nem létezik a szív nélkül és fordítva sem. Mind a kettőnek megvan a maga helye, ezeknek nem egymás ellen, hanem egymásért kell dolgozniuk. Harmóniában. 

Nem akartam ezt a posztot úgy megosztani, hogy ne gondoltam volna át legalább ezerszer, mit is akarok pontosan megfogalmazni a témával kapcsolatban. Főleg azért nem, mert nem akarok baromságot terjeszteni. Amit leszögezek előre: nem az az ember pszichopata, akiről elsőre azt hinnéd. Valószínűleg az exed nem az, illetve a szemét kollégád sem az. Nem a női magazinok listáját érdemes tanulmányozni a témában, de szerintem még sok mainstream pszichológiai tanulmány is túlbonyolítja a kérdést. Nem hülyeségeket állítanak, csak csúsztatnak, ami rosszabb. Így árad a bullshit a médián keresztül is és alapvetően mindenhonnan, ahol egy olyan ember kezébe kerül a téma, aki még szemtől szembe egy ilyen lelki torzszülöttel sem találkozott. Ezek a félreértelmezések pedig kapóra jönnek a pszichopatáknak, hiszen az ő céljuk az, hogy egy illúziót alkossanak önmagukról mások számára. Logikus: a pókháló sem vörös, különben nem repülnének bele a fehér lepkécskék.

Korábban már elárultam, kik az én értelmezéseim szerint a pszichopaták. És most következzék a lista arról, hogyan ismerheted fel őket. Nem fogom túlbonyolítani, és igyekszem közérthetően megmagyarázni, hol mire célzok. Ezt a listát nem teljesen egyedül állítottam össze, sokat beszélgettem róla másokkal is, mivel pont nem célom az, hogy elkezdj tippelgetni, hogy „jaj, Marci biztosan pszichopata, mert tegnap olyan csúnyán otthagyta a hipermarket közepén a Mancit…”. Nem, Marci valószínűleg nem pszichopata. Az az igazság, hogy a pszichopatáknak sem egy konkrét típusuk van, ők is emberek. Igazából attól lesz valaki az, hogy önmagát emberfölöttinek tartja, ergo: istennek.

Mivel nem vagyunk gondolatolvasók, nem feltétlenül látunk át mások motivációin. Mégis, annak ellenére, hogy talán a listám helyenként közhelyesnek tűnhet, megpróbálom egyértelművé tenni, hogy mire kell odafigyelni, hogy fel tudjuk őket ismerni.

1. Pók kisugárzás:

Ez talán a legegyszerűbb, és ha ezt megérti valaki, akkor tulajdonképpen távolról képes lesz őket kiszagolni és ideális esetben elkerülni őket. Ezalatt nem értek mást, minthogy bizonyos értelemben úgy viselkednek, mint egy pók. Becsalogatnak a hálójukba, úgy, hogy azt észre sem veszed. Ezt általában kiemelkedő társadalmi státuszuk, illetve gátlástalan személyiségük révén érik el. Szerintem egy pszichopata ritkán ragad meg a ranglétra alján, de nem szükségszerűen törnek előre sem, bizonyos értelemben sodródnak az árral.

Nézzünk egy analógiát a „pókhálóra”: adott egy férfi, aki nem túl vonzó külső ránézésre, mégis azt látod, hogy rajonganak érte a nők, még ha tagadják is. Te valószínűleg fel sem fogod, hogy miért. Látod, hogy fickó nem feltétlenül kirívóan sikeres, mégis azt hallod másoktól, hogy „olyan dumája van”, ami valamiért baromira vonzó  a nők számára. Érdekes módon valamiért mindegyikük azt érzi, hogy ő különleges a fickó számára, holott Te külső szemlélőként felfedezheted, hogy ez nincs így, és nagyjából ugyanannyira felszínesen viszonyul egyikhez, mint a másikhoz. Vizsgáljuk át lépésről lépésre, hogyan csalogatja be egy ilyen hétköznapi pszichopata a vonzáskörébe a nőt (úristen, de röhejesen hangzik), majd pedig hogyan kezdi el a „húzd meg, ereszd meg” taktikával behálózni szerencsétlen párát.

Első lépés a kisugárzás, tehát elkezd különleges figyelmet szentelni áldozatának. Figyeli távolról, felé beszél elszórtan, látványosan elfordul, vagy pedig lesüti a tekintetét, ha találkozik a nő tekintetével. Mintha szégyellné magát. Ergo azt csinálja, amit bárki csinál, ha tetszik neki valaki, a hangsúly itt a látványos szóra kerül, de mondhatnám azt is, hogy erőltetetten, mivel ő ezt csak eljátssza, ugyanis számára a történéseknek nincsen súlya, mivel nem érez empátiát. Igazából fel sem fogja mit jelent a fájdalom lelki szempontból, az egész csak játék számára.

Szintén gyanús lehet, ha például az illető beáll a szoba túloldalára és hosszasan, meredten bámul és érzed, hogy nincsen benne gátlás. Mintha direkt azt akarná, hogy zavarba jöjj a tekintetétől. Ez már alapból a kontrolmánia jele, egy szimbolikus "hatalmi harc", ha jobban belegondolunk. Ilyen apróságból is kibukik, hogy pszichopatánk azt akarja látni, hogy Te ki vagy szolgáltatva számára, össze akar téged zavarni. Az ő célja tulajdonképpen végig ez. A példámra most felmerülhet ellenvetésként, hogy a leírtak megmutatkozhatnak a színtiszta férfi, vagy az esélyegyenlőség kedvéért a női „vadászösztönben” is, és akkor csak színtiszta flörtről beszélünk. Eddig a momentumig még ezt el is fogadom kritikaként az érvelésemre.

Csak azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy egy férfi, ha meg is tetszik neki valaki, nem tűzi ki célul a nő lelkének megroncsolását és összetörését direktbe, hogy annak sebeiből táplálkozva megszívja magát és az egoját. Valamint nem fogja folyamatos irányítás alatt tartani a szeretőjét, majd pedig eldobni őt, mint a véres rongyot, szándékosan megalázottan hagyva szerencsétlent. Ez fontos azért is számára egyébként, mert jól esik neki visszanézni később azokat a károkat, amiket okozott a múltban, ebből is igazolást nyer. „Ezt a virágot én téptem le” logika alapján hajlamos lehet vissza-vissza nézni az általa összetört lelkekre (mint trófeákra), és meggyőződni róla, hogy a játékszere nem tudott mentálisan felépülni teljesen és nem tudott továbblépni. En bloc elmondható, hogy szeret a sebekben vájkálni és újra felhánytorgatni az elmúlt események történéseit. A szomorú, hogyha kialakul a Stockholm-szindróma az áldozatnál, akkor a pszichopata nyert, mert a másik fél kifejezetten vágyni is fog a fájdalomra, amit a bántalmazója okoz. Az már más kérdés, hogy ekkor kezd el új játékszer után nézni, mert a régi uncsi lesz.

Itt meg kell jegyeznem, hogy ez az egész nem feltétlenül extrovertáltságban jelenik meg. Nem azt jelenti a kisugárzás, hogy játssza az eszét másoknak az illető, hanem egy olyan embert kell elképzelni, akihez látszólag ok nélkül vonzódnak mások, mert elhiteti magáról, hogy ő benne „több” van. Az emberek tudat alatt azért vonzódnak hozzá, mert érzik benne a „hatalmat”. Ez ilyen antikrisztusi mentalitás kicsit, mivel Jézus a tanításai, mások segítsége révén érte el, amit el akart érni, ha egyáltalán bármit is el akart érni az emberek segítésén túlmenően. Egy önmagát istennek képzelő személyhez azért fognak mások vonzódni, mert elhiteti magáról másokkal, hogy ő több ember, mint mások.

Kár szószerinti véres játszmákra gondolni, a pszichopaták jellemzően fel sem fogják a tetteik súlyát, nem is értik, hogy az, amit ők tesznek, az miért rossz. Természetesen tudják, hogy ártanak vele másoknak, ez adja az egésznek a sava-borsát, viszont következetesen le is szarják mindezt és csak az értelmükig jut el, a lelkükig már nem a bűn tudata. Ezek általában verbális bántalmazások, illetve a másik gyors kiismerése révén történő agymosások eredményei. El is jutunk a második pontunkhoz.

2. Sokat kérdez, keveset mond:

Vannak alapból bizalmatlan emberek, mint én is például. Én is sokat kérdezek, keveset beszélek magamról, pont azért, mert már volt szerencsém belefutni pszichopatába. Nem párkapcsolati szinten, de ez részletkérdés. A pszichopaták kérdései jellemzően nem a válaszra irányulnak, hanem a reakcióid tesztelgetésére. Ami még mindig lehet a bizalmatlanság jele. Viszont ők nem a választ elemzik ki, hanem azt próbálják kipuhatolni, hogy neked mi a gyenge pontod, mi az, amire érzékenyebben reagálsz. Ezt fogják vizsgálgatni, ebből jutnak perverz örömhöz. Jellemzően bele fognak hajszolni olyan élethelyzetekbe, ahol muszáj kiadnod magadat, ők viszont végig kiismerhetetlenek maradnak számodra. Vagy pedig úgy tesznek, mintha tanácsokkal látnának el, segíteni próbálnának, és így akarnak a bizalmadba férkőzni, holott végig az a céljuk, hogy több és több információt halmozhassanak fel rólad. Mondok egy szélsőséges és gagyi, viszont szemléletes példát.

Tételezzük fel, beavatod őt abba, hogy neked orbitálisan nagy lelki traumát okozott gyerekként, hogy apukád elvitt Ibizára, mert féltél a repüléstől, és nagyon sírtál, amikor a gép elindult a kifutópályán. Apukád nyugtatgatott Téged, hogy nem kell félned. Rendelt neked kakaót egy kis tejszínhabbal, megsimogatta a buksidat és vett neked egy plüssmackót. Ezt így elmeséled a pszichopatának. Valószínűleg nagyon izgatottan fogja hallgatni, hogyan szendvedtél, ezt az izgatottságot pedig segítőszándék illúziójába fogja burkolni. Ezután a beszélgetés után képzeld el, hogy-hogy nem, összefutsz vele egy héttel később. Éppen kakaót iszik. Tejszínhabbal. Békésen néz maga elé. Köszön neked. Megkérdezi, hogy mi újság, majd pedig elkezdi ecsetelni, hogy itt a nyár, alig várja már, hogy utazzon Hawaira, a tengerpartra, mert ott tök meleg van és tök jól lehet strandolni. Már megvette a repülőjegyet, reméli az ablakól szép lesz a kilátás. Miután ezt elújságolja, kiveszi a táskájából a plüssmackóját és teátrálisan elsétál.

Remélem a példa gúnyos leegyszerítéséből kiérződik, mire akarok kilyukadni.

3. Tükörszem

Én tükörszemnek hívom a jelenséget, bár sokan inkább a jellegzetes féregmosolyt emelik ki. Szerintem a tükörszem, vagy visszapillantó tükör tekintet kifejezőbb. Belenézel a szemébe, és a saját tükörképedet látod a retinájában megcsillani, de semmi érzelmet, semmi dühöt, semmi félelmet, semmi mást. Illetve de igen, társul hozzá egy csipetnyi arrogancia.

Sokszor olvastam a pszichopaták bambulós dühös bámulásáról. Ez valóban létező jelenség (bár ritka), azonban hozzá kell tenni, hogy ezt a tekintetet csak a random kontextus nélküli verbális tőrdöféseik során szokták produkálni, vagy ha nagyon megfeledkeznek magukról. Néha hisztizéseik során is.

4. Látszólag indokolatlan hisztik, dührohamok.

Ez is egy félreérthető pont, sőt, talán ez a legfélreérthetőbb, mert ez csakis a többi kontextusában nyer értelmet. Ezeknek a hisztiknek a középpontjában mindig az áll, hogy valamiért nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogyan azt a pszichopata elvárta volna. Ezáltal mártírrá degradálja magát, holott lehet, hogy csak arról van szó, hogy az utolsó szelet málnás pitét nem ő, hanem a testvére falta fel. Hisztizhet, ha kényszernek érzi, hogy foglalkoznia kell egy emberrel, de ő abban nem érez személyes szórakozást. Például közös projekt valakivel, aki amúgy nem ártott neki, nem is ismeri az illetőt, de már eldöntötte a fejében, hogy ő azt nem akarja és hisztivel reagál. Normális emberben ilyenkor átfut a gondolat, hogy talán a másik fél számára is nyűg, vagy pedig kellemetlen a közös munka, pont ez lesz az oka, amiért nem fogja még nehezebbé tenni. Normális ember, ha egy másik ember nem szimpatikus számára, akkor azt nem fogja nyílt hisztivel lereagálni, mert ez természetellenes. A pszichopata tüzetesen leszarja az empatikusság látszatát is, mert az ő világában csak ő létezik és az, amit ő akar.

Az indokolatlanságát a hisztiknek a random beszólogatásaiból lehet kikövetkeztetni, amikor felszínre bukkan az igazi énje. Ilyenkor borzasztóan szemét megjegyzéseket tehet, olyanokat, amikkel a másik fél elemi gyengepontjaiba tapos bele. Általában a megjegyzései is gátlástalanok, ezért megdöbbenést vált ki az illető környezetéből. Az már más kérdés, hogy a sok Stockholm-szindrómás miatt nem fog következményekkel járni a mesterkedése. De ez tényleg egy erős intő jel. Például nagyon jól elvagy a pszichopatával, jókat beszélgettek, látszólag semmi oka arra, hogy dühös legyen rád. Elmentek randizni mondjuk, cseverésztek, nevetgéltek, majd amikor feldobod, hogy mit tudom én, mindig is egy kertes házról álmodoztál és egy békés családról, kutyáról, macskáról és hét gyerekről, ilyet szól: „Hát igen, te is szeretnéd eltartatni magadat egy férfival, te kurva”. Női pszichopata esetén: "Azt hiszed, hogy beveszem ezt a sok szart, te köcsög?"

Lehet, hogy szélsőségesnek tűnik a példa, de a szomorú igazság az, hogy valójában tényleg képesek ennyire ordas módon bunkó reakciókra. Nem is ez a lényeg viszont, hanem az, hogy egy másodperccel később, mintha mi sem történt volna, képesek folytatni a jópofizást. Te pedig transzba esel a hirtelen sokktól. Itt is igazából az előzmény nélküliséget hangsúlyoznám ki, mert alapból is sok a szemétláda férfi/nő, csak a lényeg itt, hogy Ő olyan jól játszik egy szerepet- a normális emberi lény szerepét-, hogy ezért fog traumaként érni a hirtelen támadás, mert körülbelül derült égből villámcsapásként ér téged, majd pedig ugyanilyen gyorsan oszlik el.

Gyakori a pszichopaták környezetében, hogy hülyének fogod érezni magadat, mert már soha sem bízhatsz abban, hogy mit mondhatsz, mit nem, mit gondolhatsz, mit nem, egyáltalán jogos-e megvédened magadat, vagy sem. Hiszen Te, mint normális ember, elkezdesz okokat keresni: „talán azért gonosz velem, mert… talán azért a teszi bunkó megjegyzéseit, mert…”. Valójában azért teszi a gonosz megjegyzéseit, mert az illető pszichopata, semmi más oka nincs, erről nem Te tehetsz. Neki nem kell ok, hogy geciskedjen másokkal, abból nyer energiát.

5. Feltűnően megoszlik róla a környezetének a véleménye

Én általában ennél a pontnál szoktam előfeltételezni látatlanban is a pszichopátiát. Ha adott egy közösség, ahol egy hangos kisebbség prédikál az illető ellen, de nagyon szofisztikáltan és nem megy bele a részletekbe, akkor valószínűleg abban a kisebbségben található egy olyan személy, akit bántott, csak nem került a tartós befolyása alá. Így neki volt lehetősége felfedni az igazságot mások előtt. Ez a kisebbség jellemzően hülyének lesz titulálva, vagy meg lesz bélyegezve a birka többség által. A vicc az, hogy a birka többségnek valószínűleg javarészét szintén a vonzáskörében tudhatja ez a zsarnok, csak a Stockholm-szindróma miatt ezt élvezni fogják a bántalmazott felek, a többi pedig a tömegeffektus révén alapból beáll a követők körébe. Például egy pszichopata nő húzza az összes férfit adott társaságában, privátban mindegyiknek előadja, hogy a férfi különleges számára, majd pedig hagyja, hogy bizonyos szempontból eltartsák őt, akár pénzbeli támogatással is. Tehát ugorjanak, ha kénye-kedve úgy tartja, segítsenek neki, ha bajban van, stb. A szomorú az egészben, hogy ilyen esetben sokkal nehezebb felhívni arra a figyelmet, hogy a nő pszichopata, mert a férfiak egoja nehezebben viseli el, ha az érzései ki lettek játszva, mint egy nő. Egy nő hamarabb felismeri, ha egy férfi szórakozik vele, legfeljebb elfogadja azt, egy férfi szerintem kevésbé mer ezzel szembenézni. Egyébként a pszichopata nők mellett jellemzően található vagy egy férfiasságában erőteljesen megtört „társ”. Vagy egy ugyanolyan pszichopata, mint ő maga. Eddig inkább ezzel az utóbbival találkoztam saját életemben, de a logika azt diktálja számomra, hogy az első lehetőség is érvényes lehet. 

6. Érdekszex

Ezt kár részletesen taglalni. Sok esetben a pszichopaták úgy húzzák a másikat, hogy elhintik a romantikus kapcsolat lehetőségét, azonban nem feltétlenül mennek bele konkrét együttlétbe. Ez csakis akkor következik be, ha nincs kockázata, hogy lebuknak vele. Azért is fontos számukra a megfelelően megtört partner, mert egy olyan intimitást igénylő tevékenységnél, mint a szex, rettenetesen kiütközik egy ember valódi énje. Ha a másik fél nincs kellően megpuhítva, vagy kellően megroncsolva, akkor nem fogja tudni mire vélni a nyers, hűvös, hideg szexuális élményt. Az érdekszex számukra ezért élvezetesebb, mert ott teljesen felesleges volna megjátszaniuk magukat, még könnyebbé is teszi az aktust az érzelmi távolságtétel. Ráadásul mivel a pszichopatákat egyedül önös érdekeik vezérlik, ezért a szexet követő hosszútávú haszon is fontos értéket képvisel számukra. 

7. Mániákusság

A pszichopaták képtelenek szeretni bármit is. Az embereket tárgyként pakolják ide-oda az életükben. Azonban néha elvétve az ő mindennapjaikban is feltűnnek olyan karakterek, akik valamilyen szempontból különleges értéket képviselnek számukra. Szemléltetem egy szélsőséges random példán: adott egy gyilkos pszichopata, aki üldözi a szőke hajú nőket, kékszemű nőket, mert az valamilyen gyerekkori traumára emlékezteti őket az anyjukkal kapcsolatban. És azzal, hogy üldözik ezt a nőt, és kárt tesznek benne, tudat alatt az őket ért traumák fölött fognak kontrollt gyakorolni, illetve bosszút állni. A különbség ilyenkor egy született pszichopata és egy szociopata között, hogy a szociopatát egy pszichopata gyártotta ki, így ő valóságos traumákat akarhat feldolgozni egy ámokfutása során. A pszichopatának ez a mánia objektív szemmel indokolatlanok, általában túlreagálások, plusz tévképzetek eredményei. Fogok hozni majd még később az irodalomban és sorozatokban fellelhető valós példákat erre a jelenségre, mert akad jócskán néhány, kitűnő regény és film is, ami ezt taglalja.

A listát még sorolhatnám, de feleslegesnek érzem. Egy dolgot tanácsolok: NE becsüld alá őket, de NE is félj tőlük, mert akkor ők nyernek. Kerüld el őket, ha van rá lehetőséged, ha pedig már a csapdájukba kerültél, NE TÖRJ MEG. Mert ha megtörsz, game over: sikerül ellopniuk az identitásodat. Ez a legfőbb céljuk.